Iskolamúzeum Jászágón

Részlet Fodos István írásából (HONISMERET A HAZAFIAS NÉPFRONT FOLYÓIRATA 1984/1): A magyar múzeumügy és régészeti kutatás történetében igen jelentős szerepük volt az egykori iskolai gyűjteményeknek.

Nemcsak a felsőbb iskolák és gimnáziumok tudós taná-rai gyűjtögették előszeretettel a véletlen foly-tán földből előkerült régiségeket, hanem a falusi és tanyasi tanítók is. Nemegyszer pe-dig diákjaikkal együtt ásót ragadva, maguk mentek a szerencse elébe. Így gyarapodott némely iskola gyűjteménye, s vált későbben egy-egy múzeumi kollekció számottevő részé-vé. Ezek a régi iskolai múzeumok, amelyek elsősorban a tanulóifjúság tudományos épü-lésére szolgáltak, ma már túlnyomórészt meg-szűntek. Sokuknak a háborús évek felfordu-lása adta meg a kegyelemdöfést, a többiek gyűjteménye pedig ma már jórészt valame-lyik múzeum raktárában szunnyad vagy kiállításán díszeleg. Törvényszerű folyamat ez, hiszen a felszabadulás óta megsokszoro-zódott múzeumaink és szakképzett muzeoló-gusaink száma. A történeti értékű régészeti leleteket, néprajzi tárgyakat pedig kétség-kívül csak a múzeumokban tudhatjuk kellő biztonságban, állagukat a hozzáértő restaurátorök tartósíthatják, menthetik meg az enyészettől. S emellett az is igen lényeges szempont, hogy e múzeumok kiállításait évente több százezren látogatják, s a tudományos fel-dolgozásra is csak itt nyílhat lehetőség. Az elmondottak azonban semmiképp nem jelentik azt, hogy ma már nincs szüksége a köz-gyűjteményeknek és tudományos intézményeknek a pedagógusok munkájára. Természetesen nem a műkedvelő ásatásokra gondolok, hiszen azokat ma már törvényeink is tiltják. A szűkebb pátriájának múltja iránt érdeklődő tanárember azonban az esetek többségében jóval előbb értesül egy-egy régészeti lelet előkerüléséről, vagy figyelhet fel valamilyen értékes néprajzi tárgyra, mint a nagyobb városokban vagy éppenséggel a fővárosban — dolgozó szakember. A múlt tárgyi emlékeinek megbecsülésére pedig semmiféle intézmény nem nevelheti olyan hatékonyan az ifjúságot, mint a helybéli pedagógus. Kézenfekvő és talán elcsépelt igazságok ezek, hangoztatásuk mégsem mellőzhető. Ezt szinte naponta igazolják a szomorú tapasztalatok; Magam is találkoztam olyan termelőszövetkezeti elnökkel, aki arra buzdította a földben sírokra lelt gépkezelőt, hogy siessen a domb elhordásával, mielőtt a leletek hire eljut a régészekhez. A biztonságosan őrzött, jól válogatott iskolai gyűjteményeket nem tarthatjuk idejét múlt létesítményeknek, főként olyan helyeken, ahol az iskola tanulói nem találnak a közelben más múzeumot. A főként maguk gyűjtötte tárgyak ugyanis legtöbbször a már jobbára eltűnt, hagyományos paraszti életforma egyedüli szemléltetöi. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a többnyire agyonzsúfolt múzeumi raktárakba nem fér be minden régi cserépcsupor, vagy a nagyapák— nagyanyák levetette szépen hímzett ruhadarab. Egy ilyen jól kezelt, hagyománymentő gyűjteménnyel ismerkedhettem meg Jászágón, e kis jászsági településen. Az iskolai gyűjtemények létrehozása általában mindenütt egy-egy múltat szerető pedagógus munkája. Nincs ez másként Jászágón sem. A helység múltjának emlékrögeit szorgosan gyűjtő tanárember itt Macsi Sándor, jelenleg a jászárokszállási Köztársaság téri Általános Iskola igazgatóhelyettese. Nem helyi, még csak nem is jászsági születésű, Debrecen környékéről származik. 1954 óta tanít Jászágón, s amikor 1979-ben az "iskolakörzetesítés" ellentmondást nem ismerő hulláma ezt a kicsiny falut is elérte, és a felső tagozatos osztályok Árokszállásra költöztek, a tanulókat a tanáruk is követte. Azóta naponta utazik a szomszéd községben lévő munkahelyére, a régi iskolában lévő gyűjtemény gondozása így jórészt a hétvégi napokra marad. Az iskola egyik termében helyet kapott gyűjtemény darabjai kiállítási rendben sorakoznak; a régészeti tárgyak és fegyverek tárlókban vannak elhelyezve, a néprajzi tárgyak pedig csoportokba rendezve szemlélhetők. Az aratógereblye, meg a kenyérsütő szakajtó rendeltetését a kisebb iskolásoknak már el kell magyarázni. Jókor kerülnek hát ezek a tárgyak a múzeumba, mert egy-egy tanya vagy régi ház lebontásakor e régi használati eszközök többsége a szemétbe kerülne. Nélkülük nehezebben értené meg a gyermek az apák és nagyapák életét. Az egyik asztalon a második világháború idejéből származó újságok sorakoznak; helyiek, meg azok az országos képeslapok, amelyeket az itteni parasztemberek is olvastak. Aztán a későbbi újságok, ott kihajtva, ahol az ágóiak életéről van szó. Az 1940-es 1950-es években írott beszámolók ma már történelmi források. Magam természetesen a régészeti tárgyakat szemlélgetem hosszasabban. 1979-ben ezért is vetődtem ide a gyűjtemény hallatának hírére, hiszen kollégáimmal jelenleg Szolnok megye honfoglalás kori leleteinek kiadására készülünk. Érdeklődésemre akkor Macsi Sándor az egyik falitárló elé vezetett, ahol örömmel fedeztem fel egy honfoglaló nő aranyozott ezüst ruhavereteit, két karperecét és gyűrűjét. Kiderült, hogy a sírt az ágói határ mellett lelték a gyerekek, amikor egy rókalyukat vizsgálgattak. Ekkor már meggyőződtem róla — egyre-másra kérdezgetve a régészeti leletek eredetét —, hogy nincs egyetlen tárgy sem, amelynek pontos lelőhelyét és leletkörülményeit ne rögzítené a múzeum önkéntes kurátora. Minden tárgy leltárba van véve, s így tudományos értéke összehasonlíthatatlanul nagyobb, mintha csak az idővel egyre fakuló emberi emlékezet őrizné ezeket az adatokat. Persze nem a honfoglalás kori sír az egyetlen, amely a falu területéről és határából származik. Vannak itt az emberi történelem hajnalát tanúsító köbalták, rézkori és bronzkori edények, szarmata sírokból származó ékítmények, használati tárgyak és egy szépen korongolt tál. Mégis talán mindannyi közt a magyar honalapitást követő idők emlékei hordozzák a legtöbb történeti információt, hiszen ezek közt igen sok olyan is akad, amely a mai település történetéről bővíti ismereteinket. Ágó neve ugyanis viszonylag későn tűnik fel az írott forrásokban: első említését egy 1478-as oklevélben találjuk. Később az adóösszeirások őrizték meg nevét: 1553-ban az egri várnak adóznak az ágóiak, úgy tűnik, a török hadjáratok, dúlások nem okoztak pótolhatatlan veszteségeket a falunak. Az 1567-es és 1577-es összeírások szerint Ágó igen jelentős település volt, lakóinak számát Fodor Ferenc, a Jászság történetének kiváló tudósa 300 före becsüli ebben az időben. Az 1587-es adóösszeirást követően azonban nem találkozunk többet Ágó nevével. 1600 körül tehát a falu elpusztult, lakói elmenekültek. Az oklevelek megőrizték a falu birtokosainak nevét is: 1516 előtt az Ági család birtokolta, majd ekkortól a Ficsoriak, 1532-ben pedig már a Csábrági család tulajdonában volt. Az elpusztult falu határát a szomszédos községek felosztották, zömét Árokszállás kapta. Ágó tehát puszta lett hosszú évszázadokra. Jelentősebb népesség csak a múlt század közepe, az árokszállási határ tagosítása után jelenik meg, s főként szőlőműveléssel foglalkoznak. 1925-ben már mintegy félezren laktak az ágói tanyákon, s végül 1952-ben vált ismét önálló községgé, Jászágó néven. E rövidre fogott falusi krónikát azonban igen jelentős új adalékokkal egészítették ki a határban előkerült, s az itteni múzeum gyűjteményében levő leletek. Tanúságuk alapján biztosra vehető, hogy a település története jóval korábbra nyúlik vissza, mint az írásos emlékezet. Az említett honfoglalás kori sír nem hagy kétséget afelől, hogy egy X. századi közösség telepedett itt meg. Nem messze a sírtól, a mai nyárfaerdő területén egy X—XI. századi edény került elő, alighanem egy ilyen korú falutelepülés emlékeként, innen kissé távolabb, az Ágó patak partján pedig egy XII. századra keltezhető edény, benne tyúkcsontokkal és tojáshéjjal. Árpád-kori falvainkban nem ritka lelet ez, ún. építési áldozat lehetett ez az edény: a ház, vagy istálló építésekor leölt tyúkot és tojást tettek bele, majd az épület egyik sarkánál elásták. Az akkoriak hite szerint így visszatarthatták a gonosz szellemeket, s az nem árthatott a háznépnek vagy az ólban tartott állatoknak. Ásatások nélkül ma még nem tudhatjuk, hogy mikor pusztult el az Árpádkori település, és természetesen azt sem, hogy akkor is Ágó volt-e már a neve. A forrásokban szereplő XV—XVI. századi Ágó falu innen valamivel távolabb, a mai árokszállási út és az Ágó patak találkozásának tágabb körzetében volt. A templom helye ma is világosan felismerhető, alapjából még a század elején is hordták a helyi lakosok építkezéseikhez a köveket. Innen, a régi faluhelyről származnak a múzeum legféltettebb kincsei, egy XV. századi emberalakot formázó bronz gyertyatartó (a talpazat és a perselyek letörtek), amely a harmadik ilyen lelet hazánkban (Id. a borítón, 1983-tól a Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállításán látható); zöld mázas kályhacsempe töredéke, amelyen az egykori kályhásmester koronás fejet ábrázolt; számos régi edénytöredék, valamint igen sok használati tárgy, főként vaseszközök. A régészeti leletek tehát már most is élettel töltik meg az írott kútfők néhány szegényes adatát, s nem kétséges, hogy időszerű lenne itt régészeti ásatást kezdeni. A gyűjtemény anyaga — ahogyan Macsi Sándor elmondta — kivétel nélkül adományokból származik, egyetlen vásárolt tárgy sincs benne. Behozta a parasztember a szántáskor talált cserepet vagy réginek vélt vastárgyat (a nevezetes gyertyatartót például Csikós Ferenc találta tehénlegeltetés közben), a gazdaságban már nem használható munkaeszközöket, szerszámokat, régi újságokat. Az adományozók nevét híven megőrzi a leltári napló. Sokat köszönhet a gyűjtemény az iskolás gyermekeknek is, akiket tanáruk "fertőzött" meg a régiséggyüjtés gondolatával. A múzeum gondozója és mindenese mégsem teljesen elégedett. Gyakran előfordul, hogy későn értesítik egy-egy régi tanya bontásáról, néha elkallódnak a múzeumba való régiségek. A messziről ideszakadt Macsi tanár úr láthatóan teljesen jászsági, közelebbről főként ágói lokálpatrióta lett. A honismereti munka fontosságával és alapvető fogásaival még debreceni tanítóképzős diákként ismerkedett meg, ahol részt vett a táj- és népkutatási mozgalomban. Itt 1962-ben mutatta be először a gyűjteményt nyilvános kiállításon, abból az alkalomból, hogy Agó — Szolnok megyében utolsóként — villanyt kapott. Hosszú ideig honismereti szakkört is nvezetett: a felnőtt szakköri csoport 1962-től 1970-ig működött, a gyermekeké 1977-ig. A múzeum azonban természetesen azóta is minden érdeklődő rendelkezésére áll, amikor vezetője és mindenese otthon tartózkodik. Főként az iskolások látogatják rendszeresen, nem csupán az épületben tanuló alsósok, hanem az árokszállási két iskola mintegy 1200 diákja is. A kiállítási tárgyak remekül szemléltetik az iskolai történelmi tananyagot. A jászágói iskolai gyűjtemény nem múzeum a szó hivatalos értelmében, tehát működési engedéllyel nem rendelkezik. Alkalmi segítséget azért kap, főként a szolnoki múzeumtól, hiszen a fontosabb leleteket itt senki sem tudja restaurálni vagy tartósítani. A tárgyakat nézegetve azonban hamarosan kiderül, hogy bizony egy kicsivel több segítség is elkelne. Az meg talán az eddig elmondottakból is kiderült, hogy a gyűjtemény nem lenne hálátlan a szakembereknek, hiszen akad benne nem egy, tudományos érdeklődésre is számot tartó darab.

Fodor István